Még az árnyékodban, lépteid biztonságot ígérő nyomán lépkedem. Fontos még nekem ez a tudás, amelyet ritmusos járásod biztosít. A magabiztosságod, az erőd, a titkaid, örömeid, bánataid, a lendület, amellyel minden egyes alkalommal készen álltál felemelkedni. Mennyi minden rejtőzik ebben a csendes baktatásban.
Nem beszélgetünk, de nincs is szükség szavakra.
Nem szavaid tesznek azzá, ami vagyok.
Nem is az a narratíva, amelyet gyermekkorom óta simogatsz belém pillantról-pillanatra.
Hanem ezek a biztonságos, még mindig felfedezésre kész lépések.
Hogy ennyi minden után is erőd van vezetni. Hiszel az újban, a jobban, a jövőben, amely inkább már az enyém, mint a tiéd. Hogy nem akarod kisajátítani felfedezésemet, egyszerűen csak útat vágsz nekem a bozotban.
Lehet, hogy soha nem mondtam neked szavakkal, de tudd, végtelenül hálás vagyok.
És nem is köszönetem fogja kifizetni ezt a számlát, hanem majd az a pillanat, amikor én leszek így elől, mögöttem lépkedő gyermekem előtt.
Előttem tízek, százak nyomai, akiket szabad szemmel ugyan nem látok, de érzem a kitaposott ösvény minden egyes kövén.
Mögöttem tízek, százak, ezrek, akik lépéseink ritmusát követve minden egyes kilométerrel közelebb kerülnek való önmagukhoz. Hiszen ez volt a legértékesebb tudás, amelyet rámhagytál. És amit én magam rájuk hagyok.
Mert jönnek majd Máriák, Márták, ledérek, paráznák, vaskezű ladyk és háziasszonyok, anyák és üres karjaikat dajkáló mozdulatba felejtett, halott magzataikat sirató nők. Megannyi élet és szál, amelyet mint aranyfonal egy dolog simit egybe: a szeretet.
Mert végül mindannyian ezzel kell elszámoljunk: képesek voltunk ugyanúgy szeretni mást, mint önmagunkat?
Lecsupaszított lelkekkel, félrecsúszott életekkel, bántalmazások nyomaival a szíveinken, el nem sírt könyekkel és ki nem mondott fájdalmakkal az ajkainkon.
A kérdés ennyi csupán – ezzel együtt, vagy ennek ellenére: képesek voltunk-e?
Tudsz játszani?
Tudok.
És szeretsz is?
És szeretlek is.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése